Mióta nem jelentkeztem megjártam Washington D.C.-t, ami nem volt olyan jó, mint lehetett volna több okból kifolyólag is. Először is nagyon balszerencsések voltunk az időjárással, mert az érkezésünk napján végig esett az eső, így se kedvünk, se igazán lehetőségünk nem volt a hosszas barangolásra. Ennek ellenére azért készítettünk pár fotót a neves helyeken, ahova az eső ellenére is elmentünk:
A következő oka a csalódásnak a szállás volt. 2 héttel korábban lefoglaltuk és ki is fizettük, ennek ellenére, mikor megérkeztünk, közölték velünk, hogy nincs elég ágy, mert valami tévedés/kavarodás volt a foglalásunkkal. Ennek köszönhetően ketten egy ágyban kellett aludjanak, én pedig egy kétszemélyes kanapéra kényszerültem egy olyan szobában, ahol nem lehetett lekapcsolni a villanyt, ráadásul mindenki azon járt keresztül. Természetesen így alig aludtunk és másnap olyan fáradtak voltunk, mint a kutya. Így tehát ismételten elég kedvtelenül indultunk útnak – bár legalább az időjárás kellemesre fordult.
A washingtoni kiránduláson kívül túl sok említésre méltó dolog nem igazán történt mostanában – ezért sem volt bejegyzés. Alapvetően jól vagyok, az időjárás is egyre tavaszibb-nyáribb, így az ember hangulata is napról napra egyre jobb.
A fogadó családommal mostanra végre teljesen „összeszoktunk” és mostmár inkább baráti mintsem főnöki-alkalmazotti a viszonyunk. A szülinapomkor kezdődött az egész, mert igazán széppé varázsolták egy pici kedveskedéssel. Már reggel a konyhában egy „Happy Birthday” feliratú lufi várt, majd a gyerekek délután leptek meg a saját készítésű kártyáikkal, végül este egy magyar cukrászdából rendelt tortát kaptam tőlük. Nagyon figyelmesek voltak és hihetetlen szép volt minden gesztusuk. Még egyszer köszönöm nekik! <3
Egyébként szabadidőmben sétálni szoktam, hétvégente pedig New York cityben töltöm az időt.
A legutóbbi bejegyzésem alá érkezett pár kérdés, amit ezúttal szeretnék megválaszolni:
- Milyenek a gyerekek? Könnyen megértitek egymást?
A gyerekek… gyerekek J Alapvetően nagyon jól neveltek és egyáltalán nem elkényeztetettek hál’Istennek – és a fogadó szülőknek -, így nincs annyira nehéz dolgom velük annak ellenére sem, hogy négyen vannak. Nagyon jó az „időbeosztásuk” és mivel a szülők ebben nagyon következetesek, így a mindennapok is könnyebben telnek – ami nekik is és nekünk felnőtteknek is nagyon jó. Szerencsére egymás megértésével sem volt probléma. A két nagyfiúm (7 és 8 évesek) sokat tanít engem, amit ők is és én is nagyon élvezek. Sok pozitív megerősítést kapok tőlük, mert viszonylag sűrűn megjegyzik, hogy nagyon jól beszélek angolul és, hogy alig hibázom – és amikor mégis, akkor kijavítanak, ami rengeteget segít a fejlődésben. A két kicsivel pedig azért fejlődöm, mert mondhatni most tanulnak beszélni – pláne a 2 éves -, ezért mindig nagyon oda kell figyelnem a kiejtésre, a helyes nyelvtanra.
- Jobban alakulnak a reggelek az első napokhoz képest?
Igen! Sokkal jobban, mivel mostmár ismerem őket. Arról nem is beszélve, hogy az utóbbi időben egyre sűrűbben vihetem a picurkát én bölcsibe, aminek köszönhetően nem nekem kell minden reggel ráimádkozni a kislányra a ruháit… 😀
- Hogy megy a főzés?
Nagyon ritkán főzöm, de amikor igen, akkor jól megy. Tulajdonképpen minden alapanyag megvan itt is, ami otthon. Az már más kérdés, hogy a gyerekek ízlését még mindig nem sikerült teljesen kiismernem, és a nagyok nem igazán szeretnek új dolgokat kipróbálni, így többnyire csak magamnak és néha a két kicsinek főzök… 😀
- Milyen gyereket nevelni?
Huhh… Hogy is mondjam? Au pairként biztosan más, mint saját gyereket nevelni, hiszen rajtam sosincs akkora felelősség, mint a szülőkön. Plusz nálunk mindig én vagyok a jó zsaru a jó zsaru-rossz zsaru helyzetekben, így nem tudhatom igazán, milyen (lesz majd) szülőként a gyereknevelés. Az viszont biztos, hogy ennél jobb „iskolát” nem kívánhattam volna magamnak, hogy kicsit felkészültebb legyek majd a saját gyerekeim nevelésére. Már most is nagyon sokat tanultam, nagyon sok dolog változott meg a gondolkodásomban és azzal kapcsolatban, hogy én majd hogy szeretném csinálni. Van sok olyan dolog, amit régen az etalonnak gondoltam, mikor csak könyvből tanultam róla, mostanra pedig azt gondolom, hogy a lehető legrosszabb módszer – és természetesen fordítva is igaz ez. Azt is megtapasztaltam a saját bőrömön, mennyire nagy hatással van a felnőtt hangulata és stressz szintje a gyerek viselkedésére. És ez önismereti szinten is segített: mindig mondták, hogy türelmes vagyok, de nem gondoltam, hogy ennyire. Tényleg képes vagyok nyugodt maradni a legnyugtalanítóbb helyzetekben is és eddig még egyszer sem „estem szét”. Mindig meg tudtam őrizni a nyugalmam és összeszedetten tudtam reagálni a legijesztőbb szituációkban is – remélem, ezután is így marad. Amin még fejlesztenem kell, az a gyerekekbe vetett bizalmam. Ezt arra értem, hogy nem szabad túlvédelmeznem őket és minden problémát megoldani helyettük. Ez sokszor borzasztó nehéz, de egyre sűrűbben sikerül leállítanom magam, ha észreveszem magamon a viselkedés ezen aspektusát.
Mára ennyi lenne, köszönöm, hogy elolvastad! 🙂
Puszi
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: